Jn 1,19-28 – János így tett tanúságot: A zsidók papokat és levitákat küldtek hozzá Jeruzsálemből, s megkérdeztették: „Ki vagy?” Erre megvallotta, nem tagadta, hanem megvallotta: „Nem én vagyok a Messiás.” Ezért megkérdezték tőle: „Hát akkor? Talán Illés vagy?” „Nem vagyok” – felelte. „A próféta vagy?” – Erre is nemmel válaszolt. Így tovább faggatták: „Akkor ki vagy? Választ kell vinnünk azoknak, akik küldtek minket. Mit mondasz magadról?” Ezt felelte: „A pusztában kiáltó szó vagyok: Egyengessétek az Úr útját”, amint Izajás próféta mondta. A küldöttek a farizeusoktól jöttek, s tovább kérdezgették: „Akkor miért keresztelsz, ha nem vagy sem a Messiás, sem Illés, sem a próféta?” János így válaszolt: „Én csak vízzel keresztelek. De köztetek áll az, akit nem ismertek, aki a nyomomba lép, s akinek még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani.” Ez Betániában történt, a Jordánon túl, ahol János keresztelt.
„Csak a Jézusban való igaz hit, azaz az Újszövetség hite feltételezi az istenhitet.” „Azt állítom viszont, hogy szilárd, időtálló és teljes hit Istenben, ami képes magában foglalni teljes emberi mivoltunkat, legvégsőbb fokon csak a Jézus Krisztusban való hit által lehetséges.” Az idézet André Léonardtól, Brüsszel érsekétől van, a Hit éve kapcsán megjelent ’Miért hiszünk?’ címmel megjelent tanításából. Azért idéztem ide, mert, ahogy olvastam János levelét, a bevezető gondolatai juttatták ezt eszembe: „Aki megvallja a Fiút, azé az Atya.” Jézus Krisztus nem véletlen, hogy időszámításunk kezdetének meghatározója is. A Vele, illetve a Rajta keresztül Istennel embernek kötött szövetsége sorsfordító.
De, akkor a személy – és e fogalmat általánosan értelmezve, az ember személye – miért ágál, tiltakozik, helyezkedik szembe a már megkötött, és látszólag elfogadott, e szövetséggel? Tudományoskodva gondolkodom el erről, és arra jutok, hogy talán azért, amiért nem éli az ember a maga személyes, értékorientált életét kellő tudatossággal. Amiből ered az, hogy életének folyásában teret enged olyan erőknek, melyek érdekérvényesítése ellenében hatnak. Mármint, legalábbis, a hosszú távú, személyének értéknövelése ellenében. Ami nem azonos a pillanatnyi, a jelenvalóságában regisztrálható, ösztönösségen alapuló érdekeivel.
Az ember tanultsága arra kellene, hogy irányuljon, hogy életét tudatosan élje, és ennek az életének középpontjában ne a ma éppen fennálló szükségletei álljanak, hanem mindazt alá tudja rendelni elvárható, a maga és környezete hosszú távú érdekeinek, ami közelíteni bír a már felismert, mert számára felismerhető rendszerbeli összefüggésekhez, ami a metafizikai valóságából ered, és metanoetikai képességeivel is igazolást nyer. Míg a metafizikai valósága az anyagi természetű környezetéből engedi az embert következtetni Istenre, addig a metanoetikai képessége a szellemiségéből nyújtanak számára igazolásokat tapasztalásaira. Lássuk be, hogy ehhez kellő alázatossággal kell viseltetnie a személynek környezete iránt, és önmagával szemben is! Talán ezért van az, hogy a nagy tudású emberek körében többen vannak, akik Istenhittel bírók, mert kellő méltósággal képesek elfoglalni helyüket a világmindenségben, felismerve mikroviláguk helyét és helyzetét a makró világban, és nem tévesztik össze érzékenységüket, értékükkel.
Ha Jézushoz viszonyulásunkat így tudjuk alakítani, formálni, gazdagítani ebben az Új Évben, akkor majd elmondhatjuk, hogy János szavai életté váltak számunkra: „Aszerint, ahogy tanított benneteket, maradjatok benne. Különösen most maradjatok benne, gyermekeim, hogy ha majd megjelenik, bizalommal lehessünk iránta, és eljövetelekor ne kelljen szégyent vallva távoznunk tőle.”
NJ