Iz 58,1-9a; Mt 9,14-15 – … Eljönnek … a napok, amikor elveszik tőlük a vőlegényt, akkor majd böjtölnek.
Hát itt vannak azok a napok? Ezekre gondolt Jézus? Nem úgy értem, hogy Jézus nincs személyesen, emberként közöttünk. Hiszen az már kétezer éve így van. Én a lelki árvaságunkra gondolok. Arra, hogy közöny, közömbösség, elhidegültség uralja a földet, Európát. Nem fűti, nem izzítja a levegőt a Lélek derűje, bizonyossága. Nem érezni az emberen a bizalmat Istene iránt. Pedig biztonságban kellene tudni magunkat. Meg kellene hallanunk a tegnapi üzenetet, ami ma is itt van, ma is hangzik. A tegnapi nappal nem vesztette érvényét: „Elközelgett hozzátok az Isten országa.”
Én azon töröm a fejemet, hogy mivel lehetne ma, a böjt legfontosabb kérdésére irányítani az emberek figyelmét.
De hiszen itt van a ma híre: lemondott a pápa! Ki a pápa? Jézus földi helytartója. A nagyböjt előestéjén történt mindez. Hogy figyelmünket ráirányítsa Jézus Krisztusra. Ember, vedd észre, eltávolodtál valami, számodra legfontosabb dologtól. Valakitől, akire nagyon kellene figyelned! A sajtó, a média a hír kapcsán ezeket a kérdéseket feszegeti: Miért mondott le a pápa? Ki lesz az új pápa? Kinek mi erről a véleménye?
A szomorú a dologban az, hogy akik megszólalnak, vagy legalább is, akiknek a megszólalása eljut a világhoz, azok is mind e kérdésekre válaszolnak, és nem mennek mélyebbre: mit üzen ezzel a reklámjával, kampányával számunkra Isten?
Kétezer éve elküldte a Fiút, hogy az emberrel való kiengesztelődésére irányítsa a világ figyelmét. Isten mindent megtesz azért, hogy az embert felrázza bódultságából, közömbösségéből. De, hogyan reagál erre az ember? Észreveszi a világ dolgai mögött, dolgaiban, eseményeiben az Isten szándékát?
Talán most jutottam el oda, hogy újra feltegyem a kérdést: Mi a böjt valóságos értelme, feladata? Szerintem az, hogy helyreállítsa az ember kapcsolatát Istennel. Visszacsatolja az embert élete legfontosabb és – úgy kéne, hogy – leg személyes kapcsolatához, Aki az életadója, éltetője – Akiben kéne, hogy legyen élete. Mert, igen, meg kellene vallanunk, be kellene ismernünk, hogy életünkhöz semmi közünk, nem azért vagyunk, mert akarunk lenni. Azért vagyunk, mert Isten akarja, hogy legyünk. Ha ez az akarata, akkor pedig ezzel szándéka, célja is van. Isten eszközei vagyunk, hogy életünkkel Őt dicsőítsük. Ez úgy is hangozhatna, mint egy vallásos dogma, vagy közhely, esetleg bigott, elcsépelt farizeusi önigazolás. Pedig ez annál sokkalta több: mert Istennek nincs szüksége arra, hogy az ember dicsőítse meg, ugyanakkor az ember önmaga számára azzal teszi Istent a maga szentségi méltóságának helyére, ha embertársának segít Isten legméltóságosabb értékéről meggyőzően vallani, egyben embertársában e vallomását alá is támasztani. Ki vagyok én, ki vagy számomra Te? Abban lesz világossá, hogy ki az én számomra Isten! Erre kellene irányulni figyelmemnek a nagyböjtben. Minden másnál fontosabb feladatom ez kellene, hogy legyen. Szeretetben csak úgy élhetek embertársammal, ha szeretetben vagyok önmagammal; de, mert elfogadom az engem szerető Istent, és az Ő szeretetére válasz az én életem!
Istenem, nem elég, ha ezt értem, élni vágyom! Ebben segíts meg Szentlelked által! Ámen NJ